A kovácsmesterség
A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, illetve foglalkoztak a vas előállításával. A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. században több ágra is szakadt. A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik.
Nyírbátor város kézműipara a múltban rendkívül fejlett volt. A nyírbátori céhek első írásos említése 1581-ből való. Később Báthori István (1591), Báthori Gábor (1607) és Bethlen Gábor (1623) megerősítették a céhek kiváltságait és a céhjogokat kiterjesztették többek között a kovácsokra és lakatosokra is. A céhek azonban lassan a fejlődés gátjaivá váltak, így 1872-ben Nyírbátorban is megszűntek. Az 1828 és 1947-es évek adatait vizsgálva a kiadott iparengedélyek alapján elmondhatjuk, hogy városunkban 1-5 fő kovácsmester dolgozott. A kovácsmesterség egyike volt a lakosság alapszükségleteit ellátó szakmáknak, hiszen munkája a paraszti közösség életében nélkülözhetetlen volt.
A múzeum állandó kiállítása több népi kismesterség mellett számos tárggyal, eszközzel mutatja be a kovácsmesterséget.
Porcelánpipák a múzeumban
Magyarországon a dohányzás, pipázás a török közvetítésével, Erdélyen át terjedt el a XVII. század második felében. A latin,,pipa” szó sípot jelent. A pipa alakja is sípszerű. Elnevezése is innen ered. A pipakészítés természetesen egyidős a dohányzással és így a kettő története teljesen egymásba fonódik. A pipa készült: agyagból, kőből, műkőből, gipszből, fából, korallból és kagylóból. A pipa részei még: a pipaszár (sokszor borostyán szipókával), pipazsinór. A pipázáshoz tartozott a dohányszita, dohányzacskó, pipaszurkáló és gyújtáshoz szükséges un. fidibusz (összecsavart papírdarab).
A mai alakjában a pipát egy osztrák orvos, Franz Vicarius készítette először. Nálunk híres volt tartósságáról a veres agyagból égetett selmeci pipa és a szalmatűzön gőzölt debreceni pipa. A pipagyártók a pipagyártáshoz szükséges anyagokat, így a tajtékot Törökországból, a borostyánt a kisázsiai tengerpartról, a meggyfaszárakat a Bécs melletti Badenből, a cédrusfát Libanonból, a gyantákat a kelet-indiai erdőkből, a pogánygyökereket a Pyrenneusokból, a nyírfát és a bukszusfát Svédországból szerezték be. Legtöbbször szaru, fa, üveg, fém és borostyán pipaszárakat gyártottak. Nálunk legkedveltebb a meggyfából készült. Amíg a faragott tajtékpipák faragványain alakok, arcképek, történelmi ábrázolások, családi címerek, növényi minták és állatformák, vadászjelenetek stb., addig a porcelánpipán festett tájképek, műhelyrészletek, munkafolyamatok, mesterségek ábrázolásai stb. láthatók.
A dohányzást és pipázást a kezdeti időkben hivatalosan szigorúan tiltották és büntették. Később, amikor a pipa polgárjogot nyert, számosan akadtak, akiknek a pipa amellett, hogy élvezetet és szórakozást nyújtott, még műgyűjtő szenvedélyüket is felkeltette. A maguk kedvenc pipái sorában elődeik pipáit is őrizték a családi pipatóriumban. A legkedvesebb ajándékozás tárgya a pipakedvelők között a különböző osztályokban a pipa volt. A történelem során Báthori Kristóf fejedelemnek a török követ is pipát ajándékozott. Bethlen Gábor fejedelem is kapott egy igen drága ajándékpipát. De félretette, mert a pipázást nem kedvelte meg. Amikor Johann Friedrich Böttger (1682-1719) mester, a szász királyi udvar alkimistája annak idején a porcelánt feltalálta és a porcelángyártás kifejlődött, a pipaipar is felfigyelt a porcelán használhatóságára. A XVIII. század végén és a XIX. század elején gyártani kezdték és forgalomba hozták a porcelán pipafejeket. Ez az új iparág Thüringiában indult meg. Csakhamar Hollandiában és Csehországban is tömegével gyártották. Híresek lettek az ausztriai Sankt-Pöltenben készített porcelánpipák, melyeknek közkedveltségét a finom formán kívül a ráégetett képdíszítések és tréfás rigmusok fokozták.
A múzeumban látható fehér porcelánpipák egyikének oldalán a képdíszítés egy tájkép. Egy tóparti tisztáson két őz, baloldalt két fenyő, jobboldalt egy hármas facsoport, előtérben zsombékos rész, a tó túlsó partján egy fenyő látható. Az egész elrendezést alul egy zöld alap, fölül pedig az égbolt kék színe és egy felhőcsík fejezi be. A pipának fémkupakja van, és meggyfaszárral, szopókával van ellátva. Egy másik porcelánpipa oldalán egy lakatosmester a szerszámokkal ellátott munkapadjánál a satujába beszorított munkadarabot reszel. Háttérben egy fa üllőtőkén egy vas üllő van. A lakatos viselete: zöld nadrág, barna bőrkötény és fekete papucs.
Szalontai Barnabás