A szíjgyártó
A szíjgyártók és nyergesmesterek a legősibb magyar iparosok közé tartoznak. Híresek voltak már honfoglaló őseink között is. A szíjgyártó emberi ruházathoz, lószerszámhoz, különböző használati tárgyakhoz szükséges szíjazatot készítő és egyéb bőrmunkát végző mesterember.
A többi bőrműveshez hasonlóan a középkorban a szíjgyártók is maguk dolgozták meg a termékeikhez szükséges bőröket. A korai írásos említések hol fehér (timsós), hol vörösesbarna (cseres) bőrt készítőknek írták le a magyarországi szíjgyártókat. A timsós-faggyús készítést nevezték Európa-szerte „magyar bőr”-nek. Nagy rugalmassága és szakítószilárdsága miatt elsősorban lószerszámok, kocsiszerszámok készítésére volt igen alkalmas. A 17. században német és francia szíjgyártók még azért vándoroltak Magyarországra, hogy a „magyar bőr” készítését eltanulják. A 18. században a magyar szíjgyártók már csak a vargák kikészített bőreiből dolgoztak.
Mai lószerszámainkat nagy részben már a 16. században is használtuk, legfeljebb a díszítésük volt gazdagabb, választékosabb, a régi magyar lovas hagyományoknak megfelelően. A korbácsok, ostorok, nadrág- és bocskorszíjak a mesterek vásári forgalmának jelentős részét adták, és nem utolsósorban a sokféle magyar katonai felszerelés is (szablya-, puska-, lódingszíjak, díszes tarsolyszíjak). A 19. században csökkent a szíjgyártók műveinek változatossága az előző századokhoz viszonyítva. Hiányoztak már a magyar katonai felszerelés szíjai is. Viszont ekkor jelenik meg először a „füles kantár”, vagyis a szemző, de csak az úri, parádés szerszámokon.
Nagy kultusza volt a lónak és kocsinak a századfordulón. A díszes úri, parádés munkák voltak gyakoriak. Nagy gondot fordítottak a sallangos, rózsás, pillangós díszítésekre, a finom, apró varrásokkal kidolgozott mutatós bőrökre. A parádés szerszámok legszebb díszei ezek. A sallangok készítését a mesterek művészi színvonalra fejlesztették. Gyakorlati hasznuk is volt a díszítés mellett: a legyektől, bogaraktól védték a lovat.
Szerszámaik nagyrészt ma is régi kéziszerszámok. Legfontosabb a kösü, csikó vagy varrószék. Négy lábon álló pad, elöl a csikófejjel. Ennek két pofája közé szorítják a munkadarabot és úgy varrják.
Később a szíjgyártók termékei között megjelentek a kutya- és korcsolyaszíjak, lábszár- és bokavédők, lóidomító kötőfékek, örvek, szájkosarak, tölténytáskák, pisztolytáskák stb. Ezek mellett a mesterek munkájának nagy részét már a különböző javítások, varrások, toldások jelentették. A szíjgyártók termékeinek kereslete a termelőszövetkezetek megalakulása után, a lóállomány rohamos fogyásával nagymértékben csökkent.
A csizmadia
A csizmadia a csizma készítésével és javításával foglalkozó kisiparos. A szó szerb-horvát közvetítéssel oszmán-török eredetű. Első előfordulását 1594-ből (a csizmáét 1492-ből) ismerjük.
A régebbi vargamesterség az újabb csizmadiamesterségtől abban különbözött, hogy a vargák a maguk készített lábbelik számára szükséges bőrt is maguk készítették ki, míg a csizmadia bőrkikészítéssel már nemigen, vagy csak nagyon ritkán foglalkozott. A csizmadiák csizmát, papucsot, topánt, bakancsot és ,,czikkelyes” talpú bőrkapcát készítettek. A csizmadiák a vargák és tímárok készítette bőrből dolgoztak.
A csizmadiák a 17–18. században számos magyarországi városban népes céhekbe tömörültek. Az inasokat általában három évre szegődtették, ekkor ruhajárandóságot is kaptak. Az inasnak a házi munkában is segédkeznie kellett. A tanulóidő leteltével készített mesterremek az évek során változott. Állandó harcban állt a csizmadiacéh is a kontárokkal. Ezek lehettek a mesterségükhöz kevésbé értők, rosszabb lábbelit készítők. De kontároknak nevezték azokat is, akik a céhből kiléptek, még akkor is, ha kitűnően értették a mesterségüket, és kontárok voltak azok is, akik kitanulták a mesterséget, de a céhbelépéshez szükséges különféle taksáknak megfizetésére nem volt pénzük és így kénytelenek voltak a mesterséget a céhen kívül folytatni.
A 18–19. század fordulójától a csizmadiák a falvakban is megtelepedtek, és egészen az utóbbi évtizedekig, a paraszti csizmaviselet divatjának visszaszorulásáig a falusi életformában sokszor a birtokos parasztságtól kevéssé különböző kisiparosság egyik legjellegzetesebb figuráját jelentették. A csizmadiamester jellegzetes szerszámainak egész sorát láthatjuk gyűjteményekben manapság. Legjellemzőbb szerszámaik közé tartozott: a bicskia ,a dikics és a musta.
A csizmadiák céhe Nyírbátorban a XVII. század elején jött létre, s később is ez a szakma volt a legnépesebb. 1902-ben alakult meg a Nyírbátori Iparosok és Kereskedők köre, az Ipartestület, amely ekkor 12 szakmában összesen 520 mesterembert fogott össze. Közülük legtöbben a cipészek és csizmadiák voltak. A nyírbátori csizmadiák távoli vásárokra is eljártak. A férfiak hétköznap durva zsíroscsizmát, ünnepeken rogyósszárú csizmát viseltek. Ezek a nők körében is kedveltek voltak, de színük barna vagy sárga volt.
A nyírbátori múzeum állandó kiállítása a város jelentős kézműiparát a – cipész- és csizmadiaműhely mellett - további öt kismesterség bemutatásával érzékelteti.