advert2.jpg
 

Dr. Szalontai Barnabás

 

 

 

Dr. Szalontai Barnabás 

(1919 – 1984) Néprajzkutató, történész, Állami díjas múzeumigazgató

 ”Táj nincs emberek, emlékek és értékek nélkül. A táj mindezek ismeretét jelenti, és ez az ismeret az embernek ad egy belső tartást.”


 

 

Dr. Szalontai Barnabásra, a múzeumalapítóra  emlékeztünk

 

Az MNM Báthori István Múzeuma és Baráti Köre, valamint Nyírbátor Város Önkormányzata együtt emlékezett Dr. Szalontai Barnabásra, az Állami díjas múzeumalapítóra, Nyírbátor díszpolgárára, a hűséges lokálpatriótára halálának 30. évfordulója alkalmából 2014. március 5-én a Városháza Dísztermében.

Minden közösségnek vannak kiválóságai – s ez így természetes – akik valamilyen területen az átlag felett, jóval többel járulnak a szeretett településük életéhez, az ott élők életminőségéhez.

Nyírbátornak is megvoltak-vannak az ilyen típusú polgárai, személyiségei. Közöttük ott van láthatóan és láthatatlanul is Szalontai Barnabás. Megidézte a régi Nyírbátor hangjait, vallatta középkori építészeti örökségeit, s szinte az utolsó pillanatban összegyűjtötte néprajzi emlékeit. Épületet harcolt ki, a 200 éves barokk kolostorban berendezte Nyírbátor múzeumát, s ezáltal nem csak az országban, de külföldön is ismertté tette városát.

Dr. Szalontai Barnabás a Báthori Múzeum létrehozásával, nemzeti kultúránk fáradhatatlan ápolásával, szűkebb otthona, Nyírbátor és a Dél-Nyírség hagyományainak felkutatásával és feldolgozásával örök érdemeket szerzett földi pályáján.

Az élő utódok örökösökként csak egyet ígérhetnek és tehetnek: a reájuk hagyott művet gondozzák, ápolják és az alapító múzeumigazgató emlékét kegyelettel megőrzik.

Az ünnepségen először hangzott el a múzeumalapító halálhírére, a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola egykori főigazgatójának Margócsy Józsefnek irt gondolatai.

                                                                                                            Dr. Báthori Gábor

 

A MEGŐRZÉS TISZTESSÉGE

Megdöbbent sorok Szalontai Barna most érkezett halálhírére

 

 

Éppenhogy elmúlt 65 éves és ma már halott. Fiatalsága, érdeklődése annak idején a jogász pálya felé irányította; a háború és a betegség nem engedte befejezni ezeket a tanulmányait. A közigazgatás átszervezése már az első hullámban elsodorta Őt a nyíregyházi megyeházáról és Nyírbátorban telepedett le. Ott, a kialakuló családi élet és a lehetőségek hatására a pedagógus hivatást folytatta.

Mára már legenda méretűnek látszik az a szeretet, ragaszkodás, ahogy a fiatalkorában rajzot tanító pedagógus rácsodálkozik az iskola közelében levő műemléktemplom nagyszerűségére. Előbb csak rajzoltatja növendékeivel, majd ő maga is egyre alaposabban érdeklődik szépsége, múltja iránt, – s egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy nemcsak a két nagyszerű épület s velük együtt a Báthory-család, hanem új otthona, Nyírbátor története is érdeklődésének, kutatásának egyidejű tárgya lett.

Klasszikus példák folytatójaként gyűjteni kezdi a múlt emlékeit: tanítványaival, feleségével. Az ötvenes évek legelején még az egykori kúriáknak egészükben is alacsony a becsértéke, hát még az apróbb tárgyaknak, törékeny edényeknek, bútordaraboknak. Ekkor kezdte munkáját Szalontai Barna. A mai városháza, az akkori járási tanács épületének lépcsőháza alatt volt egy kis kamrácska, afféle kuckó, amelyet éppenhogy be lehetett zárni valami lécajtóval. Ebben mutatta meg Barna gyűjtésének kezdeményeit: egy rokkát, néhány cserépedényt, egy dobot, valamilyen öntöttvas hamutartót az I. háborúból. Egy jó idő múlva a szomszéd épület egyik udvari termében már „kiállítást” rendezett – az addigi „szerzeményekből”. Bizony, nagyképűnek tartottuk akkor ezeket a kiírásokat, s inkább megmosolyogtuk, ahogy a bemutatkozás mutatósabbá tétele érdekében saját bélyeggyűjteményének motívum-összeállításait is vitrinbe tette, – az akkoriban nagy kedvvel készített bőrintarziás kézimunkáival, iparművészeti kísérleteivel együtt. Őazonban már akkor láthatta, látta a későbbi (a mai kortársak által ismert) méretek körvonalait, habár akkoriban a lehetőségeknek még csak a körvonalai sem bontakozhattak ki a valóságban.

Gyűjtési munkájával párhuzamosan alaposabb történeti tanulmányokba is fogott. Így formálta ki azt a feltételezését, ami egyébkén kézenfekvő, mégsem sokan hittek neki, hogy t. i., ahol ilyen hatalmas templomok maradtak az utókorra, ott annak idején jelentősebb épületeknek, nagyobb udvartartásnak, polgári épületek egész sorának is léteznie kellett. Egy meglehetősen épen ránk maradt gazdasági épületet vett kiindulásul, s hozzáfogott a földesúri lakóépület rekonstruálásához. Elképzeléseihez számításokat is végzett máshol megtalált, hasonló adottságok figyelembevételével. Amikor az új (első) bátori középiskola építkezése megindult, az akkor még szerényen gépesített földmunkák idején néhány tanítványával, barátjával „magán” ásatásokat is végzett. S a feltevések beigazolódtak: egy nyilván hajdan nagyobb szabású épület illusztris erkélydíszeit, ép balusztrádokat, remekművű kályhacsempéket és hasonlókat talált. (Ezek aztán mind bekerülhettek a nagy múzeum állandó kiállításába.)

Lassanként szaporodtak tárgyai; az összegyűjtött mennyiség maga is tekintélyt parancsolt; lassanként kivívta az addig szinte csak elvi-erkölcsi támogatást nyújtó illetékesek elismerését és helyiségekre, berendezésre is kapott támogatást. Párhuzamosan fordított gondot a kevésbé helyigényes szellemi hagyományok gyűjtésére is. És ahogy a kisvárdai Makay László hasonló munkáját figyelte, ő is szerzett külső szakértőket, tapasztalt kutatókat, akiknek kutatási eredményeit meg is jelentették. Hosszú lajstromot lehetne összeállítani, hány intézményt, szervezetet, szövetkezetet győzött meg arról, hogy ezeket a helytörténeti kiadványokat anyagilag támogassák, s lényegéhen elsőnek indított a megyében múzeumi füzetsorozatot. S ha ezek egyike másika ma túlságosan szerény külsejűinek látszik is, tartalmuk azonban változatlanul értékes forrásul szolgál nemcsak e táj kutatóinak, hanem a néprajz, a múzeumügy ismerői, búvárai számára is.

S bár ő maga is szerzője, társszerzője, szerkesztője volt e füzeteknek, neki mégis elsősorban a tárgyak, a kézzelfogható emlékek voltak a becsesebbek. Kicsijét-nagyját fényképezte, rajzolta, a dokumentumokat rendszerezte; szívós munkával segítette a két templom művészettörténeti, történelmi feltárását, serénykedett, agitált, győzködött a műemléki restaurálás elvégzése, az elkerült stallumok visszaszerzése érdekében. És nem sikertelenül. Közben folyamatos, kitartó munkával pótolta hiányzó tanulmányait, hogy vitaképes partner, s ne csak elszánt társadalmi aktíva szerepét játszhassa a tárgyalásokon. El is fogadták partnernek: ezt főleg azok a füzetek, könyvek bizonyítják, amelyeket nagytekintélyű, hivatásos műtörténészekkel együtt adtak ki. Csak így kaphatott biztatást egyéni érdeklődésének, kutatásainak rendszerezésére is: elkészíthette cserépedényeinek összehasonlító vizsgálatait. Ezekből doktori disszertáció lett, s közben készült el újabb eredményeivel a népi építészet tárgyköréből is. De kutatta, elemezte, cikkekben magyarázta széleskörű gyűjtésének olyan tárgyait is, mint pl. nyírbátori céhek tárgyi és szellemi emlékeit. Megannyi munkája maradt félbe, sajtó alá rendezve, vagy áll éppenséggel a megjelenés előtt.

Amikor város lett újra Nyírbátor, azonnal megtisztelték a „Városért” kitüntetéssel és méltán lett később díszpolgára is Bátor városának. Nemcsak a jelentőssé növekedett múzeum alapítását, fejlesztését „honorálták” ezzel, hanem a református templomban szervezett hangversenyek elvi, eszmei, gyakorlati megteremtőjét is. Az első években az éppen akkorra időzített időszaki kiállítások szolgáltak fedőszervéül a templomi hangversenyeknek: néhány zenei és apparátusbeli szakemberen kívül alig állt melléjük valaki, s az óvatoskodók és olykor ellendrukkerek száma is meglehetősen nagy. Évek hosszú sora után e hangversenyek már a nemzetközi idegenforgalmi propaganda ismétlődő műsorszáma, kialakultak hagyományai és új formái is, önállósodott egészen – s az utóbbi években már legfeljebb megelégedett örömmel ülhetett Szalontai Barna a nézőtéren, szívesen látva a nagy tömeget, a sok érdeklődőt, nem feledve a kezdeti nehézségeket.

Szalontai nélkül nemigen lett volna a magyar-lengyel barátságnak, történelmi testvériségnek egyik főközpontjává Nyírbátor, hiszen ő, eleinte megint csak ő agitált, érvelt, lótott-futott, bizonyított, honnan-honnan nem előkutatott oklevelekkel és levelekkel, s szerezve mind több hívet – nem magának, hanem az ügynek; aztán hivatalos turista program lett Nyírbátor ezért is, lett aztán névadás is, szobor is, mert látták, hogy jó ügyet szolgál, a városnak szolgál – amikor szenvedélyének is szolgál.

Két emlékemet hadd írjam ide. Amikor 1959 tavaszán Nyíregyházán szerkesztőbizottsági ülése volt annak a kiadványnak, amely „Negyven éve” c. a tanácsköztársasági napoknak kívánt emléket állítani, éppen arról panaszkodtunk egymásnak, hogy mily kevés a tárgyi dokumentum, amelyet a képmellékletben közölni lehetne. Amikor végeztünk, ott találtuk Barnát a TIT megyei központjában: valami ügyes-bajos dolgát intézte éppen. Fejét kissé lehajtva, a szemüvege fölött ránk tekintve kérdezte, hogy miről is van szó, – majd valami utánozhatatlan természetességgel nyitotta ki irattáskáját: és kihúzta belőle a hajdani Szabolcs megyei direktórium körpecsétjét. Honnan került hozzá, kitől vette, kapta, kérte el? – soha nem mondta el. A másik: abból az időből való, amikor már kijárta a magas minisztériumi támogatást, megkapta az írásbeli értesítést, hogy a régi rendház nagyobb részében múzeumot rendezhet be. Összetalálkoztunk az utcán s mindjárt elvitt: megmutatja, hogy mit hova tervez, hogy is lesz majd ott múzeum. Akkor pattant fel az egyik ablakból alakított szobaajtó és kirohant egy részeg lakó. Nagyokat kiabálva ordította, hogy „ne merjen a tanító úr sötétben hazamenni, mert még ellátja a baját” – hiszen Szalontai az oka annak, hogy neki most innen, ahova önkényesen költözött be, ki kell költöznie, mert odatelepítik a múzeumot...

Igazi self-made man volt. Nem a szokásos diákkorban végezte azokat a tanulmányokat, amelyek kapott és vállalt szerepe, hivatala betöltéséhez kellett; de mindent megtanult, ami egyre igényesebb munkájához kellett. Megerősödött és felnőtt a munkájához, hivatalához: nem mindennapi mértékben. Soha nem kímélte magát, ha a múzeumról, a nyírbátori történelemről, a környék néprajzi érdekességű tárgyairól volt szó. S ha meg nem kapta, meg nem szerezhette: legalább fényképeket készített a tárgyakról, a pusztuló épületekről, edényekről. Ugyanígy állt mindig „rendelkezésre”, ha érdeklődők jöttek a városba, a múzeumba: külföldi, vagy hazaiak, akadémiai bizottságok vagy általános iskolai tanulók, szívesen „vezette” őket, olykor órákon át is, kitartóan. Elhivatott és megszállott művelője, mestere volt a múzeumi munkának, ismeretterjesztésnek. Fáradhatatlanságával együtt járt öntudata is: tisztában volt munkájának eredményével, hasznosságával. Ezt szálkásabb fogalmazók túlságos hiúságnak is mondhatták. Igaz, némi mosolyra adott okot névjegye, hol címeit, érdeklődési-tevékenységi irányait, területeit, magas kitüntetését, az Állami Díjat is feltűntette. Igaz, ez is igaz: de nem ez volt benne a lényeg; a tartalom, az a becsülésre méltó. Az ügyszeretet, a szolgálat hűségének a holtig tartó nagyszerűsége: ez adott erőt a gyűjtéshez, a rendszerezéshez, a tanuláshoz, a fényképek végeláthatatlan feldolgozásához, a gyertyaöntés és a dohánybeváltás, a Bóni bátori múltjával, Báthory Erzsébet „rehabilitálásával” foglalkozó kutatásaihoz, az installáláshoz, montázsok készítéséhez, a nagytétényi múzeumtól kapott bútordarabok környéki múltjának nyomozásához és így tovább.

Szerencsés volt megyénk a régebbi évtizedekben: olyan amatőr gyűjtők szereztek tekintélyt itt a múzeumügynek – elsősorban Nyíregyházán – mint hajdan Jósa András, Kiss Lajos, Saáry Sándor, Nyárády Mihály, – s őket követte a tudós Csallány Dezső. Ugyanígy: a II. világháború után, az elődök ihletettjeként, a nagy világpusztítás szinte egyensúlyozásaként toborozta, szervezte, végezte a gyűjtést Makay László Kisvárdán, Babus Jolán és Csiszár Árpád a beregi részeken, Molnár Mátyás a kuruchagyományok országos gyűjtőjeként, vajai központjában, és ilyen a Gombás-Hunyadi gyűjtemény Tiszavasváriban, a Márton-Farkas-féle kezdetekből izmossá gyarapodott mátészalkai múzeum is. Ugyanígy, talán a legszemléletesebb eredménnyel, az elmúlt három és fél évtized alatt indult és vált múzeummá Szalontai Barnabás alkalmi kezdeményezése, fáradhatatlan tevékenysége, a két műemléktemplom népszerűsítése, a közérdeklődés középpontjába terelése.

S most, halálhíre döbbenetében, egyszerre riadtan gondolom végig a fentebbi névsort. Vajon a kidőlt, félrevonult, áldott emlékű fáradhatatlan gyűjtők, a közösségi értékeket megőrző, gyarapítók, a lelkes amatőrök-animatőrök sora bővül, folytatódik-e vagy pedig a készbe beült haszonélvező, diplomás hivatalnoka adminisztratív múzeumi dolgozók száma gyarapodik eggyel-kettővel a továbbiakban? Milyen szerencse, hogy itt-ott akad értelmes és Ügyszerető „folytató”, megőrző, fejlesztő ember; de kár, hogy az ellenkezőjére is sok a példa. És vajon mi lesz most Nyírbátorban? Bár lennének hallók a hallásra és illetékesek a szerencsés intézkedésekre!

 

 

Nyíregyháza, 1984. március 6.                                                            Margócsy József

 

Copyright © MNM Báthori István Múzeuma! All right Reserve!
Design by : Place your Website!
 
Distributed By Joomla Perfect   Sponsored By Ayos Hosting | Property List | FoodCart Franchise