A csizmadia

Részletek

Kategória: Friss hírek

Közzétéve: 2021. március 31. szerda, 13:27

A csizmadia a csizma készítésével és javításával foglalkozó kisiparos. A szó szerb-horvát közvetítéssel oszmán-török eredetű. Első előfordulását 1594-ből (a csizmáét 1492-ből) ismerjük. 

A régebbi vargamesterség az újabb csizmadiamesterségtől abban különbözött, hogy a vargák a maguk készített lábbelik számára szükséges bőrt is maguk készítették ki, míg a csizmadia bőrkikészítéssel már nemigen, vagy csak nagyon ritkán foglalkozott. A csizmadiák csizmát, papucsot, topánt, bakancsot és ,,czikkelyes” talpú bőrkapcát készítettek. A csizmadiák a vargák és tímárok készítette bőrből dolgoztak.

A csizmadiák a 17–18. században számos magyarországi városban népes céhekbe tömörültek. Az inasokat általában három évre szegődtették, ekkor ruhajárandóságot is kaptak. Az inasnak a házi munkában is segédkeznie kellett. A tanulóidő leteltével készített mesterremek az évek során változott. Állandó harcban állt a csizmadiacéh is a kontárokkal. Ezek lehettek a mesterségükhöz kevésbé értők, rosszabb lábbelit készítők. De kontároknak nevezték azokat is, akik a céhből kiléptek, még akkor is, ha kitűnően értették a mesterségüket, és kontárok voltak azok is, akik kitanulták a mesterséget, de a céhbelépéshez szükséges különféle taksáknak megfizetésére nem volt pénzük és így kénytelenek voltak a mesterséget a céhen kívül folytatni.

A 18–19. század fordulójától a csizmadiák a falvakban is megtelepedtek, és egészen az utóbbi évtizedekig, a paraszti csizmaviselet divatjának visszaszorulásáig a falusi életformában sokszor a birtokos parasztságtól kevéssé különböző kisiparosság egyik legjellegzetesebb figuráját jelentették. A csizmadiamester jellegzetes szerszámainak egész sorát láthatjuk gyűjteményekben manapság. Legjellemzőbb szerszámaik közé tartozott: a bicskia ,a dikics és a musta.

A csizmadiák céhe Nyírbátorban a XVII. század elején jött létre, s később is ez a szakma volt a legnépesebb. 1902-ben alakult meg a Nyírbátori Iparosok és Kereskedők köre, az Ipartestület, amely ekkor 12 szakmában összesen 520 mesterembert fogott össze. Közülük legtöbben a cipészek és csizmadiák voltak. A nyírbátori csizmadiák távoli vásárokra is eljártak. A férfiak hétköznap durva zsíroscsizmát, ünnepeken rogyósszárú csizmát viseltek. Ezek a nők körében is kedveltek voltak, de színük barna vagy sárga volt.

A nyírbátori múzeum állandó kiállítása a város jelentős kézműiparát a – cipész- és csizmadiaműhely mellett - további öt kismesterség bemutatásával érzékelteti.

Porcelánpipák a múzeumban

Részletek

Kategória: Friss hírek

Közzétéve: 2021. március 09. kedd, 10:43

Magyarországon a dohányzás, pipázás a török közvetítésével, Erdélyen át terjedt el a XVII. század második felében. A latin,,pipa” szó sípot jelent. A pipa alakja is sípszerű. Elnevezése is innen ered. A pipakészítés természetesen egyidős a dohányzással és így a kettő története teljesen egymásba fonódik. A pipa készült: agyagból, kőből, műkőből, gipszből, fából, korallból és kagylóból. A pipa részei még: a pipaszár (sokszor borostyán szipókával), pipazsinór. A pipázáshoz tartozott a dohányszita, dohányzacskó, pipaszurkáló és gyújtáshoz szükséges un. fidibusz (összecsavart papírdarab).

A mai alakjában a pipát egy osztrák orvos, Franz Vicarius készítette először. Nálunk híres volt tartósságáról a veres agyagból égetett selmeci pipa és a szalmatűzön gőzölt debreceni pipa. A pipagyártók a pipagyártáshoz szükséges anyagokat, így a tajtékot Törökországból, a borostyánt a kisázsiai tengerpartról, a meggyfaszárakat a Bécs melletti Badenből, a cédrusfát Libanonból, a gyantákat a kelet-indiai erdőkből, a pogánygyökereket a Pyrenneusokból, a nyírfát és a bukszusfát Svédországból szerezték be. Legtöbbször szaru, fa, üveg, fém és borostyán pipaszárakat gyártottak. Nálunk legkedveltebb a meggyfából készült. Amíg a faragott tajtékpipák faragványain alakok, arcképek, történelmi ábrázolások, családi címerek, növényi minták és állatformák, vadászjelenetek stb., addig a porcelánpipán festett tájképek, műhelyrészletek, munkafolyamatok, mesterségek ábrázolásai stb. láthatók.

A dohányzást és pipázást a kezdeti időkben hivatalosan szigorúan tiltották és büntették. Később, amikor a pipa polgárjogot nyert, számosan akadtak, akiknek a pipa amellett, hogy élvezetet és szórakozást nyújtott, még műgyűjtő szenvedélyüket is felkeltette. A maguk kedvenc pipái sorában elődeik pipáit is őrizték a családi pipatóriumban. A legkedvesebb ajándékozás tárgya a pipakedvelők között a különböző osztályokban a pipa volt. A történelem során Báthori Kristóf fejedelemnek a török követ is pipát ajándékozott. Bethlen Gábor fejedelem is kapott egy igen drága ajándékpipát. De félretette, mert a pipázást nem kedvelte meg. Amikor Johann Friedrich Böttger (1682-1719) mester, a szász királyi udvar alkimistája annak idején a porcelánt feltalálta és a porcelángyártás kifejlődött, a pipaipar is felfigyelt a porcelán használhatóságára. A XVIII. század végén és a XIX. század elején gyártani kezdték és forgalomba hozták a porcelán pipafejeket. Ez az új iparág Thüringiában indult meg. Csakhamar Hollandiában és Csehországban is tömegével gyártották. Híresek lettek az ausztriai Sankt-Pöltenben készített porcelánpipák, melyeknek közkedveltségét a finom formán kívül a ráégetett képdíszítések és tréfás rigmusok fokozták.

A múzeumban látható fehér porcelánpipák egyikének oldalán a képdíszítés egy tájkép. Egy tóparti tisztáson két őz, baloldalt két fenyő, jobboldalt egy hármas facsoport, előtérben zsombékos rész, a tó túlsó partján egy fenyő látható. Az egész elrendezést alul egy zöld alap, fölül pedig az égbolt kék színe és egy felhőcsík fejezi be. A pipának fémkupakja van, és meggyfaszárral, szopókával van ellátva. Egy másik porcelánpipa oldalán egy lakatosmester a szerszámokkal ellátott munkapadjánál a satujába beszorított munkadarabot reszel. Háttérben egy fa üllőtőkén egy vas üllő van. A lakatos viselete: zöld nadrág, barna bőrkötény és fekete papucs.

Szalontai Barnabás

A kovácsmesterség

Részletek

Kategória: Friss hírek

Közzétéve: 2021. április 20. kedd, 09:47

A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, illetve foglalkoztak a vas előállításával. A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. században több ágra is szakadt. A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik.

Nyírbátor város kézműipara a múltban rendkívül fejlett volt. A nyírbátori céhek első írásos említése 1581-ből való. Később Báthori István (1591), Báthori Gábor (1607) és Bethlen Gábor (1623) megerősítették a céhek kiváltságait és a céhjogokat kiterjesztették többek között a kovácsokra és lakatosokra is. A céhek azonban lassan a fejlődés gátjaivá váltak, így 1872-ben Nyírbátorban is megszűntek. Az 1828 és 1947-es évek adatait vizsgálva a kiadott iparengedélyek alapján elmondhatjuk, hogy városunkban 1-5 fő kovácsmester dolgozott. A kovácsmesterség egyike volt a lakosság alapszükségleteit ellátó szakmáknak, hiszen munkája a paraszti közösség életében nélkülözhetetlen volt.

A múzeum állandó kiállítása több népi kismesterség mellett számos tárggyal, eszközzel mutatja be a kovácsmesterséget.

A Reformáció és a Báthory-család II.

Részletek

Kategória: Friss hírek

Közzétéve: 2021. március 01. hétfő, 17:12

András harmadik fia, második Miklós (született 1520 körül – meghalt 1584-ben) patrónusi tevékenységét meglehetősen bő dokumentumok alapján rekonstruálhatjuk. Politikai pályája az ő esetében is kacskaringós, az ’50-es évek első felében inkább Habsburg - párti , ezt követően János Zsigmond híve, majd 1561-ben újra Habsburg Ferdinánd táborában találjuk. Bátyja, András 1566-ban bekövetkezett halálával Szabolcsi, Szatmári és Somogy vármegyék főispánja, majd elnyeri az országbíró címet is. Tanult, művelt ember, sikeres katona – Losonczy Istvánnal együtt küzd Alsó-Magyarországon a török ellen, részt vesz Karácsony György a parasztpróféta mozgalmának felszámolásában. Egyháztámogató szerepét Szakály Ferenc, Balla István, Baráth Bence munkáikban kibontották. Adataik alapján, patrónusi tevékenysége időben jól megkülönböztethetően két szakaszra esik. Az elsőben, az 1560-as évek első felében, a katolikus egyházat támogatta, erre bizonyíték a bátori obszerváns kolostor közgyűlésének jegyzőkönyvei. Ebben az időszakban ugyancsak éles küzdelmek jellemzőek a Tiszántúl reformációs mozgalmára: folynak a János Zsigmond által is támogatott Szentháromság tagadó nézetek, viták, s 1567-ben dőlt el a Debreceni Zsinaton a reformáció irányzatai között az egy évvel korábban kiadott Helvét Hitvallás javára az eddig változó kimenetelű küzdelem. Ennek hatása túlmutatott Debrecenen. Talán ez is magyarázat arra, hogy Ecsedi Báthory II. Miklós az 1560-as évek második felétől már a Helvét irányzat követője. Ezt jelzi az is, hogy 1571. november 5-én a Nyírbátori Zsinat már a birtokán, támogatásával kezdhette meg tanácskozását.

Források tanúsítják Méliusz Péterrel fenntartott kapcsolatát, aki az 1570-ben nyomtatott egyik könyvében – több más főúr mellett – Miklóst is a kiemelt patrónusai közé sorolja az antitrinitáriusokkal folytatott harcában. Baráth Béla Ecsedi Báthoryak XVI. századi patrónusi tevékenységét vizsgáló munkájában megemlíti, hogy Méliusz halála után (1572) is megmaradó patrónusi igyekezetére bizonyíték az is, hogy a református tanár, majd később lelkész, Szegedi Lőrincz fordításában 1575-ben Debrecenben megjelent iskola drámáját Miklósnak és feleségének ajánlja.
A negyedik Ecsedi Báthory, II. Rudolf országbírója, a család utolsó sarja, a már említett három vármegye főispánja, a korszak zajló történéseinek résztvevője, a dúsgazdag főúr, a buzgó protestáns, a zsoltáros előnévvel emlegetett V. István (1550-1605), anyja a Somlyói Báthory Anna, apja Ecsedi Báthory II. György a hazai reformátorok támogatói, így természetes, hogy István is a protestáns hit és szellem nevelésében részesül. Ő azon Ecsedi Báthoryak közé tartozik, aki – erre bizonyíték élete – tudományos és teológiai oktatásban is részesül. Mindezen képességei nyomán, valamint a középkori társadalom legfelsőbb rangú magyar családjának tagjaként magas tisztségekbe jut. Ecsedi Báthory II. Miklós halálát követően 1585-ben Draskovich bíboros ajánlatára – a családi sort folytatva – a király országbírónak nevezte ki, ami a régóta betöltetlen nádori szék után, a második legrangosabb tisztség akkor, a királyi Magyarországon. Az, hogy hogyan viszonyult ehhez a beosztáshoz, s hogy alakultak országgyűlési szereplései nem témája az előadásnak. Tisztségei alapján Mátyás főherceg hadában részt vesz a 15 éves háború jó néhány ütközetében, harcol 1596-ban Mezőkeresztesnél. Politikai és katonai feladatai közepette két dolog iránti érdeklődése – egyháza és a tudomány iránt – töretlen. Míg élt feleségével, Homonnai Drugeth Fruzsinával gondjuk volt arra, hogy itt Zemplémben, Vizsolyban. Manskovith Bálint idehelyezésével könyvnyomda alakuljon 1589-ben, s egyik legfontosabb főúri pártfogóként, bőkezű adományozóként a Kálvin féle lefordíttatott Biblia Károli Gáspár segítségével megjelenhessen. A minden reneszánsz pompájú Ecsedi várába visszavonult hitbuzgó nem volt az udvar kegyeltje – Básta György 1599-ben hadaival Szepesi birtokait feldúlta és felégette- erről a 70. Zsoltárában maga is részletesen ír. Ez már előjátéka annak a rendi sérelmektől és vallási küzdelmektől izzó eseményeknek, melyek a Bocskai-felkelésbe torkollanak.
Ecsedi Báthory V. István mély vallásossága, a protestantizmus elleni támadás és annak védelme készteti uralkodójától a legelső magyar főurat az elpártolásra. „Óh mily jóakaró Istenünk, ki soha meg nem változol! Ne engedd meggyaláztatni a te híveidet Magyar nemzetben is” vall döntéséről. 1605. évi csatlakozása a Bocskai mozgalomhoz országos feltűnést okozott. Vallásos munkái, a csonka „Tracta” és híres Zsoltárai mellett a tíz lapra terjedő erős protestáns színezetű, teológiai értekezésként is megírt Végrendelete a reformáció ügye mellett végig kiálló, azt a köz előtt is felvállaló Báthory képét hozza elénk.